Kezdek túlcsurdulni. Azt hiszem idegösszeomlást kaptam
A belgyógyászat gyakorlatot egyszerre élvezem, és szívem szerint kihagynám. Élvezem, mert sok a meló, új dolgokat tanulunk. De egyfelől elegem van belőle. Az, hogy látod, hogy romlik le egy beteg állapota, hogy tudod, nem mondhatsz semmit se, hisz neked kell reményt adnod a családnak, hogy talán van még esélye a betegnek.
Néha kapok pánikroham-szerű dolgokat, ez olyan mintha asztmaroham-hisztiroham keveréke lenne. Legutóbb Angelen, egy 170 centis, nagyon békés lovon történt meg. Megbotlott, én pedig nem kaptam levegőt. Úgy éreztem ledőlök, oktatóm pedig nézett rám. Nem tudom melyikünk volt idegesebb - Angel, vagy én - de nem bírtam koncentrálni.
 |
| Angel drágám. |
Sok mindenből próbálok erőt meríteni, de már a végén járok. Páromra alaposan ráhoztam a frászt - ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - amikor hirtelen rám tört a sírhatnék. Nagyon közel járok ahoz, hogy teljesen összeomoljak, lefeküdjek, s fel se kelljek. Persze mindenki előtt jó pofizok, ritkán vagyok egyedül, akkor viszont inkább alszok, próbálom elfelejteni a problémákat. Sosem voltam ennyire magam alatt, mintha rengeteg földet hordanának rám.
Egy hetet kellene kibírnom már csak a gyakorlatból, de egyre rosszabb minden. Úgy érzem, minden elszívja az erőmet, mintha egy vámpír rám mászott volna, s addig szívja az erőm míg meg nem adom magamat.
Nem tudom mi ez. Hiába próbálok visszakapaszkodni a régi énemhez, ami voltam még kilencedikben, suli elején, az már megszűnt létezni. Mint mondtam, egy személyiség rengeteg rétegből áll, sok mindenből épül fel. De hogy lehet hogy valaki egyik hétről a másikra, hirtelen elveszíti a régi énjét, magába fordul, s úgy dönt, a legjobb ha kezébe vesz egy borotvapengét, s minden csalódását megörökíti magán? Bevonulva a WC-be, bevackolva, zenét hallgatva, magát nyugtatgatva ejti a vágásokat, s közben semmi érzelmet nem érez. Csak fájdalmat, ott lent, a gyomorszájánál és a szegycsontjánál. Megtalálsz néhány akkoriban írt történetet, s ámulsz, mennyire elvesztetted magad. Két árnyalata lett a személyiségednek, egy vidám, előadott rész, mely néha keveredik igazi boldogsággal, s egy depresszív én, melyet megpróbálsz egy álarc mögé rejteni.
Hazaérek, leülök a gép elé, és az lehetek egy kicsit, aki szeretnék lenni. Lucykee, Zita Zebraheart, Lucy Bluecake, vagy akit szeretnék.
S rá tudom fogni valamire. Egy apróságra, hogy kimerült vagyok, persze ezt senki se veszi komolyan. Ha meg előrántom magamból azt a depressziós ént, aki vagyok, megy a haragvás, hisz még mindig gyerek vagyok, akinek nem lehet problémája.
Depresszióról írsz? Írj nekem. Tudok segíteni, de tuti hogy elküldesz az anyámba :P Ez az igazi depresszió, nem az hogy találok egy jó pasit és elmúlik. Nem az, hogy megpróbálom megölni magamat, s hirtelen minden happy lesz. Egy érzelmi hullámvasút, melynek nincs vége, folyamatosan küzdesz magaddal, hogy végre ne adj fel semmit, de annyira nyomja a lelkedet, hogy nem bírsz végigvinni egy jó ötletet sem. A gyógyulás meg nagyon nehéz. Gyógyszert rá? Leépíti a személyiségedet, nem is beszélve róla, hogy egy rohadt drog. Aki azt hiszi a depresszió vicces és romantikus nagyot téved. A depresszió a lelkednek betegsége, nem egy múló állapot, melyet egy jó pasi meg tud gyógyítani, csak azzal, hogy jóképű. Sokat javult az állapotom, amióta együtt vagyok a párommal, de ez még csak a gyógyulás eleje. S mindig történik valami ami visszaveti az embert a gyógyulásban :/
Egy hetet kellene kibírnom már csak a gyakorlatból, de egyre rosszabb minden. Úgy érzem, minden elszívja az erőmet, mintha egy vámpír rám mászott volna, s addig szívja az erőm míg meg nem adom magamat.
Nem tudom mi ez. Hiába próbálok visszakapaszkodni a régi énemhez, ami voltam még kilencedikben, suli elején, az már megszűnt létezni. Mint mondtam, egy személyiség rengeteg rétegből áll, sok mindenből épül fel. De hogy lehet hogy valaki egyik hétről a másikra, hirtelen elveszíti a régi énjét, magába fordul, s úgy dönt, a legjobb ha kezébe vesz egy borotvapengét, s minden csalódását megörökíti magán? Bevonulva a WC-be, bevackolva, zenét hallgatva, magát nyugtatgatva ejti a vágásokat, s közben semmi érzelmet nem érez. Csak fájdalmat, ott lent, a gyomorszájánál és a szegycsontjánál. Megtalálsz néhány akkoriban írt történetet, s ámulsz, mennyire elvesztetted magad. Két árnyalata lett a személyiségednek, egy vidám, előadott rész, mely néha keveredik igazi boldogsággal, s egy depresszív én, melyet megpróbálsz egy álarc mögé rejteni.
Hazaérek, leülök a gép elé, és az lehetek egy kicsit, aki szeretnék lenni. Lucykee, Zita Zebraheart, Lucy Bluecake, vagy akit szeretnék.
S rá tudom fogni valamire. Egy apróságra, hogy kimerült vagyok, persze ezt senki se veszi komolyan. Ha meg előrántom magamból azt a depressziós ént, aki vagyok, megy a haragvás, hisz még mindig gyerek vagyok, akinek nem lehet problémája.
Depresszióról írsz? Írj nekem. Tudok segíteni, de tuti hogy elküldesz az anyámba :P Ez az igazi depresszió, nem az hogy találok egy jó pasit és elmúlik. Nem az, hogy megpróbálom megölni magamat, s hirtelen minden happy lesz. Egy érzelmi hullámvasút, melynek nincs vége, folyamatosan küzdesz magaddal, hogy végre ne adj fel semmit, de annyira nyomja a lelkedet, hogy nem bírsz végigvinni egy jó ötletet sem. A gyógyulás meg nagyon nehéz. Gyógyszert rá? Leépíti a személyiségedet, nem is beszélve róla, hogy egy rohadt drog. Aki azt hiszi a depresszió vicces és romantikus nagyot téved. A depresszió a lelkednek betegsége, nem egy múló állapot, melyet egy jó pasi meg tud gyógyítani, csak azzal, hogy jóképű. Sokat javult az állapotom, amióta együtt vagyok a párommal, de ez még csak a gyógyulás eleje. S mindig történik valami ami visszaveti az embert a gyógyulásban :/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése